Potyautas a semmiből

Aznap hűvös volt a reggel. Csípett, de különben csendes volt az idő. Melák és Nyurga halászathoz készülődött. Egy nagy hálót terítgettek - hajtogattak, és minden eshetőségre tekintettel, elővették a hosszú, bambusznyelű szigonyt is. Tücsi egy darabig őket figyelte, aztán Hordó kutyával körbejárta a fedélzetet. Nem sok mindent látott: körös-körül a nyílt óceán, semmi más. A kormánynál ezúttal Pöttyös Kapitány állt. Panka épp friss, meleg teát hozott, amikor a hajó orra hirtelen meglódult jobbra. A tea kiborult, Tücsi a fenekére huppant, Hordó csaholt, Nyurga megpróbálta elkapni Melákot, ettől aztán mindketten elhasaltak.

Pöttyös Kapitány a kormányba kapaszkodva próbálta egyenesbe hozni a hajót, de sikertelenül. Az csak fordult és fordult, akár egy körhinta.
- Hát ez pedig mi a szösz? - szólalt meg Tücsi, aki annyira meglepődött, hogy még megijedni is elfelejtett. Legalább ekkora meglepetés volt, hogy kérdésére válasz érkezett:
- Jajj, beszorultam!

Kukkot se értettek az egészből, de Panka legalább annyit megállapított:
- Van belül valaki!

Az a „valakivalami” eközben furcsán gomolygott, és most már a szivárvány összes színében tündökölt. Inkább varázslatos volt, mint félelmetes, a belsejéből pedig ekkor már segélykérés hangzott fel:
- Szabadítsatok ki! Gyorsan!

Melák nem sokat teketóriázott. Megragadta a fedélzeten heverő hosszú szigonyt, és megbökte a buborékot. Hatalmasat pukkant: Placcs! Orkánszél és özönvíz tört elő belőle: süvített, zuhogott, súgott és szakadt, de az egész alig tartott öt másodpercig. Mire hatot számoltak, már mindenki egymáson kacagott a hirtelen megrázkódtatás után. Mint megannyi ázott veréb, szertefújt frizurával gurultak a nevetéstől, a hajó közepén pedig egy kedves fiúcska tapsolt örömében. Mikor újra levegőhöz jutottak, Pöttyös Kapitány illendően köszöntötte a váratlan vendéget.
- Légy üdvözölve a Pöttyös Hajón! Mondd, ki vagy te?

A fiú - aki jóval idősebbnek látszott, mint az előbb - örült ugyan, hogy kiszabadították, de kicsit szomorú is volt.
- A tizedik testvér vagyok egy tucatból. Most érkezett el az idő, hogy a Földre induljak, csak éppen fölöttem álltatok a hajóval, én pedig belegabalyodtam az utazógömbömbe.
- Ne haragudj, nem tudhattuk, hogy útban lehetünk bárkinek, itt, a Csendes-óceán kellős közepén – szabadkozott Pöttyös Kapitány.
- Pedig mi mindig innen indulunk. Én, a harminc gyermekem, a tizenegy testvérem, és az ő gyermekeik, mind a háromszázhatvanöten – válaszolt, ekkor már egy daliás ifjúként.
- Értem – bólintott Pöttyös Kapitány, pedig dehogyis értette. Azt viszont érezte, jobb volna mielőbb túljutni ezen a problémán. - Hogyan tehetjük jóvá, ami történt?

- Vigyetek sürgősen a partra! - mondta a férfi.
- Legjobb lesz, ha azonnal vitorlát bontunk – fordult a Kapitány a többiekhez, akik pedig olyan fürgék voltak, mint azelőtt még sohasem, és igencsak fürge lett a Pöttyös Hajó is. Alighogy megtelt széllel a vitorlázat, a titokzatos idegen csak intett egyet a kezével, és máris egy kikötőben találták magukat. Ott aztán egy másik varázsintéssel eltűnt a semmibe, ahonnan érkezett. Végre fellélegezhetett a Pöttyös legénység.
- Milyen gyorsan öregedett! - törölte a verítékét Tücsi.
- Jókora családja van! - szaladt ki Melák száján.
- Minden napra jut egy gyerek – bólogatott Nyurga.
- Tesóból pedig minden hónapra – fűzte hozzá Panka.
- Hát persze! - csapott ekkor a homlokára Pöttyös Kapitány. - Tudjátok ki volt ez? - kérdezte teljesen feleslegesen, hiszen persze, hogy nem tudta senki.

- Október! Október elseje! Pontosan a dátumvonalon hajóztunk, amikor felbukkant. Tudjátok, a száznyolcvanadik hosszúsági körön! Egyik oldalán még tegnap van, másik oldalán már holnap. És mondta is! Ő a tizedik testvér, még harminc gyerek követi, összesen háromszázhatvanöten vannak a családjában. Ahány nap egy évben – magyarázta lelkesen, de a többiek valahogy nem voltak ennyire elragadtatva.

Csak Tücsi jegyzett meg annyit:
- Akkor legalább egy naptárt adhatott volna.