A Pöttyös vízre száll

Ez a mese is kezdődhetne ugyanúgy, mint az összes többi, vagyis:...egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren is túl...de ez a mese nem így kezdődik, hanem úgy, hogy: ...valahol a tenger partján egy csendes kis öbölben, ahonnan csodák csodájára jól látszik a Nap akkor is amikor felkel, és akkor is, amikor lenyugszik, született egy kisfiú, akit Bencének hívtak. Ahogy kinyitotta a szemét és meglátta a kék eget, ahogy játszani kezdett, ahogy járni tanult, egyre inkább érezte, hogy a szíve minden egyes dobbanása a tenger felé húzza őt. Más gyerekek először biciklizni tanulnak meg, vagy fáramászással foglalkoznak, ő azonban azonnal a vízpartra szaladt, úszni tanult és a halászokat nyaggatta, hogy vigyék magukkal éjszakánként a nyílt tengerre.

Amikor nagyobbra cseperedett, barátokat is keresett magának, ám ezt sem a szokásos, hétköznapi módon, a téren vagy az iskolában játszadozva tette, hanem a csendes kis öböl partján, a hullámok között. Így aztán első és legjobb barátja, Mogyoró, a nevetős szájú, szürke hátú, palackorrú delfin lett, akivel együtt úszkáltak naphosszat a habok között. Mogyoró mutatta őt be minden tengeri lények legnagyobbikának, Mazsolának, a bálnának, aki a méretéből adódóan állandóan éhes volt és a világ legszelídebb teremtményeként mindentől félt, ami a vízben vagy a víz tetején úszott.

Legeslegjobban azonban Rettentő Rolandtól, a kegyetlen kalózkapitánytól félt, aki hét tengeren keresztül állandóan üldözte őt és bálnatársait, hiszen hatalmas bajuszát bálnazsírral fényesítette, hogy még rettenetesebbnek látszódjon kalóztámadásai közben.

A mi ifjú Bencénk a tengeri barátai kalandjairól szóló mesék alapján határozta el, hogy hajót épít magának és elindul szembeszállva az óceán viharaival, hogy megismerhesse a világ minden csodáját, ezernyi kalandot keressen, és persze leszoktassa Rettenetes Rolandot, a kalózkapitányt a bálnazsír használatáról. El is kezdte hát gyűjtögetni az anyagokat és ott, a szélfútta tengerpart csendes öblében, meseszép kétárbocos hajót épített magának. Az emberek persze csodájára jártak és alig hittek a szemüknek, hogy egy ilyen apró legényke, ilyen csodálatos óceánjárót képes építeni és mindenben segítették, hogy a hajó mielőbb elkészülhessen. A munka persze így is évekig tartott, s mire a végéhez közeledett, az apró gyermekből Bence ifjú legénnyé cseperedett.

A hajó különleges pöttyös vitorlákat kapott, így az emberek Bencét Pöttyös kapitányként kezdték emlegetni. Innentől kezdve persze érthető volt, hogy ifjú kapitányunk a hajóját is a Pöttyös névre keresztelte.

Amikor aztán a Pöttyös teljes egészében elkészült és készen állt legelső tengeri útjára, Pöttyös kapitány azon kezdett morfondírozni, hogy elég lesz-e egymaga a hajó megzabolázásához a viharok és a szelek legyőzéséhez, vagy esetleg szüksége van-e társakra is a kalandokhoz. Amint ezen gondolkodott, egy ifjú legényke pattant elé, aki így szólt hozzá:
- Kedves Pöttyös kapitány! Messzi földről érkeztem hozzád, mert hírét hallottam, hogy napokon belül tengerre szállsz, és be akarod járni az egész, csodálatos, kerek világot. Biztos vagyok benne, hogy a hajódon elkél két segítő kéz, hiszen ezeket a hatalmas vitorlákat rángatni nem leszel elég egymagad, pláne, hogy a kormányt is valakinek kezelnie kell, én pedig örömmel a szolgálatodba szegődnék!

Pöttyös kapitány gondolkodott egy kicsit, majd a legényke tenyerébe csapott: - Rendben van barátom! A mai nappal elszegődtél hozzám hajósinasnak, és mivel olyan a képed, mint egy érett baracké, ezért tetszik, nem tetszik, én Barackvirágnak foglak szólítani! Készülődj, holnap reggel indulunk! Hírét hallottam, hogy Rettentő Roland újból a tengereken garázdálkodik, és végre szeretném elvenni a kedvét a bálnazsíros bajuszkenegetéstől.

Másnap aztán, mikor a nap előbukkant a tengerből, a két bátor hajós vitorlát bontott és Mogyoró, a nevetős szájú, szürke hátú, palackorrú delfin kíséretében kifutottak a nyílt óceánra a felkelő nap felé és hihetetlen kalandok elé.