Málnák szigete

Pöttyös kapitány és Barackvirág már napok óta a nyílt tengeren hajóztak, amikor egyik délután, Barackvirág hajósinas, az árbockosárban kiabálni kezdett:

- Kapitány úr! Föld a láthatáron!

Pöttyös kapitány a szeméhez illesztette látcsövét, és kémlelni kezdte a kéklő partokat.

- Bizony jól mondod, komám! Földet látok ott a messzeségben, de töröld ki te is a csipát a szemedből, mert egészen furcsa szigetnek tűnik ez nekem. Te is látod azokat a hatalmas piros málnabokornak látszó furcsaságokat a tengerparton?

Barackvirág a kapitány utasítása szerint újra megtörölte a szemét, és nézte, egyre csak nézte a csodálatos képződményeket a tengerparton, majd csodálkozva lekiabált a kapitánynak:
- Azt hiszem, igazad lehet, kapitány úr! – mondta. - Ott a tengerparton óriási málnák sora látszik, de akkorák, amilyeneket még soha életemben nem láttam, és nem is hallottam róluk, hogy ekkorák létezhetnek! Azt javaslom, kössünk ki a sziget partjainál és vizsgáljuk meg őket közelebbről!

Pöttyös kapitány rövid morfondírozás után úgy döntött, kiköt a szigeten, hogy meggyőződhessen róla, valóban hegynyi málnák-e azok, amelyeket a távcsövében látott. Hogy biztonságosan köthessenek ki, előre küldték Mogyorót - a nevetős szájú, szürke hátú, palackorrú delfint -, horgonyzó helyet keresni számukra. Nem telt bele fél óra, amíg Mogyoró visszatért, majd az uszonyával integetve mutatni kezdte az utat a part felé. Pöttyös kapitány, a delfin útmutatása alapján a part felé fordította a hajó orrát és készülődni kezdett a horgonyzáshoz.

Amikor aztán Barackvirággal az oldalán a hajó csónakjával partot értek, óriási meglepetésben volt részük. A szigeten valóban hatalmas málnafák nőttek, amelyek roskadoztak a sosem látott méretű málnáktól, és amelyek hívogatóan mosolyogtak a tengeri jövevényekre. Barackvirágnak több sem kellett; mintha az árbocon kúszna felfelé, fölszaladt az egyik málnafa tetejére és hatalmas erőfeszítések árán a földre taszított egy óriási gyümölcsöt. Aztán Pöttyös kapitánnyal közösen falatozni kezdték az érett málnát.

Már majdnem dugig jóllaktak vele, amikor egyszer csak hangos csattogásra és morgásra lettek figyelmesek az erdő fái felől és a következő pillanatban egy sosem látott óriási emberszerű lény toppant eléjük.

- Kik vagytok ti, és mit kerestek itt ?! - kérdezte mennydörgő hangján.
- Jó napot kívánok! - mondta Pöttyös kapitány, mivel illemtudó nevelést kapott. - Engedje meg, hogy bemutassam barátomat, Barackvirágot, aki hajósinas a Pöttyös nevű hajón, melynek jómagam volnék a kapitánya, Pöttyös kapitány. Az imént érkeztünk a tenger felől erre a csodálatos földdarabra, ahol olyan hívogatóan mosolyogtak ránk ezek a gigantikus málnák, hogy nem tudtunk ellenállni a csábításnak és belekóstoltunk.

Az óriás rosszallóan nézett rájuk, megcsóválta a fejét és azt mondta:
- Azt bizony rosszul tettétek, mert Málnakirály birodalmában senki nem dézsmálhatja szabadon a termést akárhonnan is érkezett, és akármi is a szándéka. Jómagam, mint málnacsősz azért vagyok itt, hogy a hozzátok hasonló kóbor haramiák ne tömhessék a hasukat Málnakirály legcsodálatosabb gyümölcseivel. Aki ezt mégis megteszi, az számíthat rá, hogy a legeslegszörnyűbb büntetéssel lakol főbenjáró vétkéért.

Azzal két kezével felkapta Pöttyös kapitányt és Barackvirágot, majd a sziget belseje felé indult velük.

Mogyoró, a nevetős szájú, szürke hátú, palackorrú delfin, a vízből rémülten látta, hogy mi történik velük. Majd néhány perc elteltével megnyugodott, hiszen tudta, Pöttyös kapitány elég bátor és eszes legény ahhoz, hogy bármilyen csávából kivágja magát. Azzal visszaúszott a hajóhoz, őrizni azt.

Az óriás málnacsősz - markában a kissé meghökkent tengerészekkel -, határozottan csörtetett az erdőn keresztül, míg nem egy bő óra elteltével hatalmas rétre érkezett, melynek közepén egy egészen különleges zöld palota állt, tetején málnaformájú kupolákkal, aljában pedig sötét pincebörtönökkel. Ezt csak azért mondom, mert Pöttyös kapitány - az egyébként varázslatosan szép palotából - elsőként a tömlöc celláival ismerkedett meg, ahová a málnacsősz zárta őket.

- Itt maradtok mindaddig, amíg Málnakirály ítéletet nem mond felettetek! - dörmögte, majd rájuk zárta a börtön ajtaját.

Már egy teljes napot és teljes éjszakát töltött Barackvirág és Pöttyös kapitány a tömlöcbe zárva, amikor a következő nap délelőttjén Pöttyös kapitány csodálatos énekszót hallott.

„Gurul a málna, röpül a málna, a világ legjóízűbb csodája.
Tejbe mártva, mézbe mártva, az ember legjobb barátja”

Pöttyös kapitány kikukucskált a cella ablakán és ott a fűben, egy pajtásaival játszadozó csodálatos leánykát pillantott meg.

- Ifjú hölgy! - kiáltott oda neki. - Szánj meg légy szíves minket és kínálj meg egy falatka málnával, mert már egy hosszú éjszaka és nappal óta sínylődünk itt étlen-szomjan, bezárva a sötét pincébe.

A leányka egy pillanatra megrémült, aztán a pinceablakhoz szaladt és csodálkozva kérdezte:
- Hát ti kik vagytok, és mit kerestek itt?
- Pöttyös kapitány vagyok! - mondta hősünk. – A tengerről érkeztem és mivel nem tudtam, hogy országotokban a málnaevés bűn, ezért Málnakirály börtönbe vetett.
- Ó jaj! - mondta az ifjú leányka. – Apám már megint azt hiszi, hogy mindenki az ő málnáját akarja ellopni, és ilyenkor mindig éktelen haragra gerjed, de majd megpróbálok közbenjárni az érdeketekben, kedves idegenek, hogy visszanyerhessétek szabadságotokat!
- Előre is köszönöm a kedvességedet – mondta Pöttyös kapitány hálatelt hangon, miközben mi tűrés-tagadás, rajta felejtette a szemét a szépséges kis hercegnőn.

Néhány perc elteltével aztán nyílt a börtön ajtaja, és az óriás málnacsősz kíséretében megjelent az ifjú hercegnő, hogy a király színe elé vezesse a foglyul ejtett tengerészeket. Az út, amely a cellából a trónterembe vezetett, nem volt hosszú, de arra mindenképpen elegendő volt, hogy Pöttyös kapitány szívében olthatatlan láng lobbanjon föl, és bizony Málnahercegnő sem maradt közömbös az ifjú iránt. Mire a király színe elé járultak, már mindketten tudták, hogy igaz szerelemmel szeretik egymást, és amíg a málnacsősz figyelme egy pillanatra lankadt – ugyanis betért a konyhába falatozni -, örök hűséget fogadtak egymásnak.

- Boldogan lennék a feleséged! - mondta Málna hercegnő -, de tudnod kell, hogy apám még a málnáinál is jobban szeret engem és biztos nem fog egykönnyen beleegyezni abba, hogy hozzád mehessek.

A trónterembe érve a király azonnal észrevette, hogy szeretett leánya szeme különösen csillog, amikor az ifjú tengerészre néz. Lévén, hogy a szerelem dolgában maga is járatos volt, így rögtön tudta, hogy a fiatalok egymásba szerettek, ezért így szólt Pöttyös kapitányhoz:
- Messziről jött idegen! A leányom kérésére szabadon eresztelek, bár főbenjáró bűnt követtél el, amelyért mindenki más halállal lakolt volna. Látom rajtad azt is, hogy jóravaló legényke vagy, bár a szemed csillogásából egyértelműen kiderül, hogy szigetem legszebb gyümölcsei közül nem a málnák, hanem a leányom lett a legfontosabb számodra. Tudnod kell, hogy az én lányomat csakis és kizárólag az veheti feleségül, akinek magának is országa van, és boldogságot tud biztosítani legféltettebb kincsemnek, Málna hercegnőnek. Ezért még csak meg se próbálj visszaélni hirtelen jött jóindulatommal, és eszedbe se jusson rögtön a börtönömből szabadulván megkérni leányom kezét mindaddig, amíg be nem bizonyítod, hogy arra érdemes és méltó lehetsz!
- Felséges királyom! - mondta Pöttyös kapitány meglepetten. – Köszönöm nagy jóságodat, hogy szabadon engedtél, és bár nem lettem volna bátor ilyen hamar leányod kezéért folyamodni, de ha már így nekem szegezted a kérdést, becsületemre fogadom, hogy addig nem térek vissza szigetedre, amíg méltó kérője nem lehetek világszép gyermekednek!

Azzal fejfedőjét megemelve búcsút intett a királynak, néhány könnycseppel a szemében elbúcsúzott Málna hercegnőtől és a tenger felé indult, hogy ott hajóra szállva országot keressen magának. A csónakban a Pöttyös felé evezve még hallotta a málnacsősz mennydörgő hangját, aki utána kiáltott, hogy a sziget uralkodójának parancsa szerint csak akkor léphet partra ezen a földön, ha mint király, és Málnahercegnő kérője érkezik!