Pöttyös Kapitány a koboldok szigetén

A Pöttyös kapitányról szóló mesék mindegyike a hagyományos meséktől eltérően azzal a fordulattal kell, hogy kezdődjön, hogy: Pöttyös kapitány és Barackvirág már napok óta a nyílt tengeren hajóztak... ám ez most nem volt igaz.

Nem volt igaz azért, mert az utóbbi napokban az óceánon hatalmas vihar tombolt, ami úgy dobálta a Pöttyöst hullámtaréjról-hullámtaréjra, mint egy könnyű kis dióhéjat. Barackvirág, a hajósinas, halált megvető bátorsággal kúszott-mászott az árbocokon, és a kötelek között, hiszen Pöttyös kapitány egy percre sem mozdulhatott el a kormány mellől. Amikor aztán kisütött a nap és elállt a szél, Pöttyös kapitány és Barackvirág bevonta a vitorlákat, az áramlatokra bízta a hajót, és néhány pillanat leforgása alatt mindketten mély álomba merültek.

Amilyen édes volt az elalvás, olyan ijesztő volt az ébredés, hiszen mindketten arra riadtak, hogy a hajó hatalmasat döccen, majd megszűnik a ringatózás. Pöttyös kapitány azonnal tágra nyitotta a szemét és felkiáltott:
- Zátonyra futottunk komám! - és már fenn is termett a fedélzeten.

Valóban: a Pöttyös egy kicsiny szigetecske partjainál, egy öbölbe húzódva pihent a lankás homokzátonyon.

- Tudod Kapitány úr, nem is baj, hogy partot értünk, hiszen már nagyon nagy szükségünk volt friss ivóvízre.

Azzal az élelmiszerraktárból előhozott két óriás Túró Rudit, amit a kapitánnyal együtt jóízűen felfaltak és a part felé indultak, hogy a szigeten édesvizű forrást keressenek.

Nem volt könnyű dolguk, mivel hatalmas hordókat kellett maguk előtt görgetni, amibe a friss vizet akarták tölteni. Egy ideje már keresgéltek a szigeten, amikor Pöttyös kapitány egyszer csak halk csobogást hallott, majd észrevett egy kis patakot, amely a tenger felé csörgedezett.

- Gyere komám, keressük meg a forrást, töltsük meg a hordóinkat, aztán kutassuk át a szigetet, hátha találunk valami érdekeset!

Barackvirág rögtön munkához is látott, ám legnagyobb meglepetésére akárhogy is próbálta a hordókat görgetni, egy tapodtat sem tudott előre haladni. Úgy érezte, mintha valamilyen láthatatlan erő visszatartaná a hordókat. Pöttyös kapitány sem járt másként: ő sem tudta még csak megmozdítani sem a víztároló edényt.

- Ejnye, mi történhetett? – gondolta magában, azzal megpróbálta odébb rakni a köveket, amelyekben a hordó elakadhatott. Ám legnagyobb csodálkozására azt látta, ha egy követ odébb rak, rögtön kettő libben a helyére. Olyan volt, mintha a kövek tudnának repülni, vagy láthatatlan kezek raknák azokat folyton az útjukba. Ha ez nem lett volna elég, a következő pillanatban Pöttyös kapitányt és Barackvirágot valami különleges erő föltaszította úgy, hogy mindketten hármat bucskáztak hátrafelé.
- Ennek fele se tréfa! – kiáltotta Pöttyös kapitány, mikor talpra kecmergett, majd Barackvirághoz fordult, hogy megbeszéljék, vajon mi történhetett.
- Tudod, kapitány úr – suttogta Barackvirág –, azt hiszem a koboldok szigetén értünk partot.
- Ugyan, ne beszélj már bolondokat! – mondta Pöttyös kapitány – Honnan veszed ezt a badarságot? Hiszen koboldok nem is léteznek!
- Azt nem tudom, hogy léteznek-e, de öregapámtól - aki maga is híres tengerész volt -, azt hallottam, hogy létezik az óceánon egy eldugott kis sziget, ahol a koboldok királya él hatalmas udvartartásával és hadseregével együtt. Ez az a hely, ahonnan a koboldok évente egyszer útra kelnek, hogy szerte a világon rémítgessék az embereket. Aztán néha-néha, egy-egy kobold fölköltözik valamelyik hajóra, és belőlük lesz a minden tengerész által ismert és rettegett hajómanó. Ezek a koboldok persze mind láthatatlanok és mint az köztudott, csak akkor lehet észrevenni őket, ha hozzáragadnak valamihez.
- Hát, komám - mondta Pöttyös kapitány –, azt nem tudom, hogy igazad van-e, de ha ez valóban a Koboldok szigete, akkor ezek a koboldok igencsak sajnálják tőlünk a vizet, mert sehogy sem akarnak a forráshoz engedni minket. De azt hiszem, nem fognak ki rajtunk!

Azzal Barackvirág füléhez hajolt és belesuttogta a tervét, hogyan is járhatnának túl a koboldok eszén. Néhány perc elteltével Barackvirág - a parancsok értelmében - már vissza is tért a Pöttyös fedélzetéről, és magával hozta a hajótömítő kátrányos vödröt, amivel Pöttyös kapitány jó alaposan bekente a vizes hordók egyik oldalát. Amikor aztán újra nekiláttak a hordók görgetésének, néhány szempillantás alatt sorra láthatóvá váltak az óvatlanul a kátrányba ragadt, erőlködő koboldok.

- Hohó, komáim! – kiáltott Pöttyös kapitány – Most már látlak benneteket! Sőt, ha igazak a mesék, akkor engedelmeskedni is kötelesek vagytok az ősi kobold törvény értelmében.
- Így is van gazdánk! - mondták hajlongva a rémült koboldok, akik sehogy sem tudtak szabadulni a kátrány fogságából.
- Mondd meg, mit parancsolsz, és mi engedelmeskedünk!
- Vezessetek a forráshoz – mondta Pöttyös kapitány –, hogy megtölthessem a hordóimat, aztán engedjetek utamra békével!
- Az nem fog menni! – mondták kórusban a koboldok – Hiszen a forrást maga a király őrzi hatalmas hadseregével és őt ember fia még soha le nem győzte! Ezért neked is azt tanácsoljuk, hogy szállj fel a hajódra, és hanyatt-homlok menekülj a szigetünkről.
- Nem úgy van az – gondolta Pöttyös kapitány, és a fejében már újabb ravasz tervet fontolgatott, amit a koboldok köztudott kíváncsiságára és mohóságára alapozott. A Pöttyös mélyéből felhozatott jó néhány Óriás Pöttyös Túró Rudit és egy tiszta vödröt, színültig töltött mézzel. Ezután a Pöttyös Túró Rudikat a már elfogott koboldoknak adta, azzal a paranccsal, hogy azokat mutassák meg uralkodójuknak.

A koboldok nyomában - fától fáig settenkedve - a forrásig lopakodtak, majd amikor azt látták, hogy a Túró Rudikat láthatatlan kezek kiveszik - az ő utasításait teljesítő - kis szörnyetegek kezéből, hatalmas kiáltással a Túró Rudikra öntötte a mézet. Abban a pillanatban, a koboldok királya - aki elsőként nyúlt mohón az ismeretlen édesség után -, azonnal beleragadt a mézbe és akár a többiek, ő is láthatóvá vált ifjú tengerészeink számára.

Az udvar és a koboldhadsereg éktelen haragra gerjedt, látva, hogy a messziről jött tengerész milyen ravasz csellel csapta be királyukat. Ám hiába rántottak kardot és rohanták le a csalafinta betolakodókat, rövid küzdelem után rájöttek: nem tehetnek semmit, hiszen törvényeik értelmében, a királyuk Pöttyös Kapitány parancsait köteles teljesíteni. Ezért mindannyian leborultak a kapitány előtt és hangosan jajongva kérték, hogy kímélje meg életüket és szigetüket, aminek fejében bármit megadnak neki.

Pöttyös kapitány elgondolkodott, vajon mit is kérhetne, majd azt válaszolta:
- Csupán két dolgot akarok tőletek, amiből az egyiket könnyen valóra válthatjátok: töltsétek tele a hordóimat színültig tiszta vízzel és vigyétek a Pöttyös fedélzetére.

Amikor a koboldok az első kérést teljesítették, rettegve fordultak a kapitányhoz, vajon mi lesz a következő parancs.

- Mától kezdve – mondta Pöttyös Kapitány – megtiltom a királyotoknak és rajta keresztül nektek, hogy a világ bármely eldugott szegletében, akár csak egyetlen egy gyermeket is megijesszetek. Ha ezt mégis megtennétek, úgy visszatérek, és örök szolgaságba taszítalak benneteket.

Azzal hajóra szállt, de búcsúzóul és hogy a koboldok ne csak haraggal emlékezzenek rá, a mohó koboldseregben szétosztott jó néhány óriás Pöttyös Túró Rudit, már csak azért is, hogy örökké emlékezzenek rá, mivel tudta lépre csalni mogorva királyukat.