A hosszú szőrű majmok barlangjában

Ahogy a Koboldok szigetének partjai eltűntek a láthatárról, a Pöttyös farvizében megjelent Mogyoró, a nevető szájú, szürke hátú, palackorrú delfin, aki éktelen füttyögéssel és uszonycsapkodással próbálta felhívni magára Pöttyös kapitány figyelmét.

Amint aztán Pöttyös kapitány - a viszontlátás örömében - bedobta a delfinnek az első Túró Rudit (hiszen Mogyorónak is ez volt a kedvenc csemegéje), rájött, hogy Mogyoró arra kéri, kövesse őt.

Ezért aztán Pöttyös kapitány kiadta a parancsot a fordulásra, Barackvirág szélbe állította a vitorlákat és a Pöttyös, a Mogyoró által mutatott irányba lendült. Még az ebédidő sem érkezett el, amikor Pöttyös kapitány észrevette, hogy mit is akart mutatni neki Mogyoró. Messze a láthatáron feltűnt Rettentő Roland kalózhajója, amint széltől duzzadó vitorlákkal üldözte Mazsolát, a bálnát.

- No, ennek már a fele sem tréfa! - kiáltotta Pöttyös kapitány. Megtöltötte a fedélzeti ágyút és a kalózhajó nyomába szegődött.

Amikor Rettentő Roland észrevette, hogy egy kétárbocos vitorlás támad rá, egy pillanatig figyelmen kívül hagyta a bálnavadászatot, amivel elég időt engedett Mazsolának arra, hogy a tenger mélyére merüljön. Ettől aztán Rettentő Roland olyan éktelen haragra gerjedt, hogy ő is megtöltette az ágyúit és a Pöttyösre rontott. Repültek a golyók, dörögtek az ágyúk, ám a csata hevében nem vették észre, hogy dél felől hatalmas vihar közeleg, amely aztán perceken belül lecsapott és irtózatos erejével egymástól messze kergette a hajókat. Aztán csak fújt, fújt és dühöngött, egyre messzebbre, egyre északabbra sodorva a Pöttyöst és legénységét. Három nap, három éjszaka tombolt a förgeteg és közben a hajó szinte teljesen irányíthatatlan volt. Amikor aztán a vihar elcsendesedett, Pöttyös kapitány azon vette észre magát, hogy hajóját a vihar a távoli északi vizekre röpítette, minden ismeretlen földtől távolra, az örök hóesés és hideg hazájába. Ez nagyon nagy baj volt, annál is inkább, mivel a hajón csak kevés igazán meleg ruha pihent a raktárban és Barackvirágnak máris vacogni kezdett a foga a hidegtől.

- Ide figyelj kiskomám! - szólt a kapitány a hajósinashoz. - Azonnal keress magadnak valami meleg gúnyát, vagy takarózz be a pokrócokkal, mert mindjárt kékre fagysz nekem! – de közben érezni kezdte, hogy ő is egyre jobban didereg. Kezébe vette távcsövét, és kémlelni kezdte a távoli partokat, hogy lát-e valahol néhány fát, amiből tüzet rakhatna, vagy akad-e valahol egy szélvédett zug, ahol átmelegedhetne. A vízből kiálló jeges sziklák között egyszer csak egy barlang bejáratára lett figyelmes, amely hívogatóan tátongott feléjük, mintha csak azt kiáltozta volna, hogy: „gyertek és bújjatok el, melegedjetek át!”

A kapitány a barlang felé kormányozta a hajót, majd a sziklák előtt horgonyt vetett. A Pöttyös csónakját Barackvirág megpakolta meleg pokrócokkal és sok-sok Túró Rudival, hogy amíg a barlang szélvédett ölén melegszenek, addig se szenvedjenek az éhségtől. Azzal partra eveztek és beköltöztek a barlangba.

Legnagyobb meglepetésükre azt látták, hogy ami a víz felől egy sötét kis üregnek látszott, az a valóságban óriási sziklabarlang, amelybe akár egy templom is befért volna tornyostul. Összekucorodtak az egyik sarokban és várták, hogy átmelegedjenek. De ahogyan közeledett az éjszaka, az idő egyre hidegebbre fordult és ők egyre jobban fáztak és vacogtak. Pöttyös kapitány már éppen azon kezdett gondolkodni, hogy mitévő legyen, hiszen érezte, ha csak valamilyen csoda nem történik, akár meg is fagyhatnak ezen az Isten háta mögötti, dermesztő helyen. Amikor aztán az est leszállt, a csillagok pedig mind felkúsztak az égre, és Pöttyös kapitány már szinte minden reményét elveszítette, a barlang bejárata felől hangos csoszogás, karattyolás és csámcsogás hallatszott. A holdfénytől megvilágított barlangba hatalmas hordányi, rőt szőrű, óriásira nőtt majom ugrándozott be.

Pöttyös kapitánynak a szája is tátva maradt a csodálkozástól, hiszen ilyen különleges lényeket még soha nem látott és nem is hallott róluk:
a majmok mindegyike legalább kétembernyi magas volt, és bár az arcuk teljesen majmot formázott, olyan hosszú, gyapjas szőrük volt, mint a pulikutyáknak. Mindegyik majom egy-egy jégcsappá fagyott halat szorongatott a kezében és azt ropogtatták jóízűen. Amikor aztán észrevették Pöttyös kapitányt és Barackvirágot, amint pokrócaikba csavarva gubbasztanak a barlang szegletében, hangos makogással köréjük sereglettek.

- Kapitány úr, te találkoztál már ilyen furcsa szerzetekkel? – kérdezte Barackvirág suttogva.
- Nem – válaszolta a kapitány. – De szerencsére barátságosnak látszanak, azt hiszem nincs okunk félni tőlük.

Valószínűleg a majmok is így gondolkodhattak az eltévedt tengerészekről, hiszen nagyra nőtt ujjaikkal böködve kíváncsian vizsgálgatni kezdték Pöttyös kapitányt, Barackvirágot és az elemózsiás tarisznyájukat. Aztán a kapitány legnagyobb meglepetésére, értelemtől csillogó szemmel a szájukra kezdtek mutogatni, miközben a másik kezükkel finoman rángatták a Túró Rudikkal teli zsákot.

- Ide figyelj, komám! – mondta a kapitány - Ahogy így elnézem, ezek elég értelmes szerzetek, bármilyen furcsa módon is néznek ki és talán még segíteni is tudnak rajtunk.- Azzal, az egész világon jól ismert mozdulattal, karjait keresztbe téve, a vállait dörzsölgetve mutatta, mennyire fázik. A majmok eleinte csodálkozva nézték, hogy mit is akarhat ez a furcsa, apró kis szerzet, aztán a legnagyobbik - hirtelen hangosan felkacagva - a homlokára csapott, majd bólogatni kezdett.
- Azt hiszem, megértette – suttogta Barackvirág a kapitány fülébe, aki kíváncsian várta a folytatást.

A majmok először hangos tanácskozásba kezdtek - amiből persze a kapitány és Barackvirág egyetlen szót sem értettek –, majd finom mozdulatokkal elkezdték kihúzogatni egymás bundájának legfényesebb, legtisztább szálait. Néhány perc elteltével a barlang padlóján két hatalmas bundához elegendő finom, puha, meleg majomszőr gyűlt össze, amelyet Pöttyös kapitány azonnal Barackvirág és a saját kabátja alá gyűrt, kibélelve ezzel teljes gúnyájukat. Csodálatos érzés volt, ahogy a puha majomszőr melegében végre megszűnt a vacogás, és Pöttyös kapitány most már bizakodóbban tekintett a jövőbe.

A majmok eközben egy pillanatra sem tévesztették szem elől az elemózsiás tarisznyát, amelyből csodálatos - számukra ismeretlen - illat áradt feléjük. Barackvirágnak több sem kellett és hálatelt szívvel nyújtotta át a majmok vezérének a Túró Rudis zsákot, amelynek tartalmát a majmok kicsit kapkodva ugyan, de nagyon igazságosan osztottak el egymás között. Amikor minden egyes majom megkapta a saját porcióját, megpróbáltak mohón beleharapni, de mivel a Pöttyös Túró Rudik még be voltak csomagolva, ezért Barackvirág egyenként, mindannyiuk csemegéjét kibontotta, hogy végre jóízűen lakmározhassanak.

Néhány percig semmi mást nem lehetett hallani a barlangban, csak a jóízű csámcsogás hangjait, aztán a majmok elégedett sóhajtásait. Aznap éjszaka Pöttyös kapitány és Barackvirág végre jóízűen kipihenhette magát a hosszúszőrű majmok barátságos társaságában, és másnap újult erővel, dédelgetően meleg bundájukban szálltak vízre, hogy megküzdhessenek a hideg északi szelekkel.