Pöttyös Kapitány a kalózok szigetén

Ahogy a Pöttyös hajó elhagyta a hideg északi vizeket, Barackvirág előhozta kabinjából a távcsövet, mert azt remélte, hogy a látóhatáron újra feltűnik Rettentő Roland hajója. Mint tudjuk, ez a gonosz kalózkapitány nem csak Mazsolát - Pöttyös kapitány egyik legjobb barátját -, de az óceánok minden bálnáját kergette, hogy a zsírjukból bajuszkenőcsöt készíthessen magának. Ezt persze a Pöttyös legénysége nem nézhette tétlenül, hiszen a kapitány megfogadta, hogy egy élete egy halála: megküzd Rettentő Rolanddal, leszoktatja a bajuszkenegetésről, és főleg a bálnavadászatról.

Amint Barackvirág körbepillantott, a látóhatáron a távolban egy felhúzott vitorlát vett észre.
- Kapitány úr! – kiáltotta. – Azt hiszem, látom a kalózhajót!
- Hát, ha így van kiskomám – mondta a Pöttyös kapitány -, akkor azonnal szegődjünk a nyomába és próbáljuk meg utolérni!

Eközben már az járt a kapitány fejében, hogyan tudná legyőzni Rettentő Rolandot. Hosszas gondolkodás után úgy döntött, hogy szép lassan a kalózhajó nyomába settenkedve megkeresi a kalózok kikötőjét, hogy ott üthessen rajta a gonosz bálnavadászon.

Két nap és két éjszaka lopakodtak felvont vitorlákkal a kalózhajó nyomában, amikor feltűntek a távolban a kalózsziget partjai. Pöttyös kapitány óvatosan, az éj leple alatt közelítette meg a szigetet, ahol egy csendes öbölben horgonyt vetett. Aztán partra evezett, és Barackvirág kíséretében a kalózok kikötőjének keresésére indult. Nem volt nehéz dolga, hiszen a sziget csendjét folyton folyvást fölverte a kalózok hangos éneklése és gajdolása.

„Hóha hóha hóha hó,
kalóznak lenni mennyire jó!
Repül a csáklya, úszik a bálna,
Rettenetes a kalózhajó!”

Pöttyös kapitány a fülét hegyezve, szépen lassan közeledett a kalózok tábortüze felé, ahol a részeg brigantik hatalmas rumoshordók, és az elrabolt kincsek között, dáridózva gyanútlanul táncoltak a tűz körül. Ahogy Pöttyös kapitány alaposabban körülnézett, azt is észrevette, hogy az erdő szélén hatalmas faketrecekben tengerészek vannak bezárva. A kalózokat óvatosan elkerülve a ketrecekhez lopakodott és megszólította foglyokat.

- Jó estét uraim, ha ez ugyan jónak nevezhető! Ne féljenek, én Pöttyös kapitány vagyok, és segíteni szeretnék!
- Arra nagy szükségünk lenne – suttogták kórusban a tengerészek –, hiszen Rettentő Roland és a kalózai már egy hónapja elraboltak minket a hajónkkal együtt, és bizony nagyon szeretnénk már kiszabadulni innen.
- No, ezen könnyen segíthetünk – mondta Pöttyös kapitány, és Barackvirág segítségével észrevétlenül kinyitotta a ketrecek ajtaját. Aztán az erdő szélén óvatosan lopakodva - úgy, hogy a már-már félálomban lévő kalózok ne vehessék észre -, a foglyokkal együtt a tengerpartra ment.

A kalózok kikötőjében azonban már nem találta Rettentő Roland hajóját, hiszen az valószínűleg továbbvitorlázott. Viszont egy másik kalózhajó mellé kötve, egy csodaszép háromárbocos vitorlás horgonyzott a vízen. A tengerészek örömükben felujjongtak, hiszen attól féltek, hogy a kalózok elsüllyesztették hajójukat. Az ő örömükkel szemben Pöttyös kapitány azonban nagyon csalódott volt, hiszen neki leginkább Rettentő Rolandra fájt a foga. De ha már őt nem találta a szigeten, arra gondolt, legalább a többi brigantit megleckézteti. A partra kötött csónakokkal a hajókhoz eveztek és nem csak az elrabolt, hanem a kalózhajó horgonyát is felhúzták és kihajóztak vele a nyílt vízre. A részegségükből lassan ébredező kalózok dühödt kiáltozással vették észre, hogy immár hajó nélküli szárazföldi patkányként kell, hogy tengessék hátra lévő napjaikat, hiszen a szigetet többé nem tudták elhagyni. Puskáikkal megpróbáltak a kifutó hajók után lőni, de Pöttyös kapitány néhány jól irányzott ágyúlövéssel észre térítette őket.

A nyílt vízen aztán elbúcsúzott a kiszabadult tengerészektől, majd átszállva a Pöttyös hajóra, újra Rettentő Roland keresésére indult a világ óceánjain.