Virgonc, a kétfejű sárkány

A Pöttyös hajó már napok óta céltalanul vitorlázott a nyílt tengeren Kelet felé, s közben Barackvirág egyre rémültebben látta, hogy Pöttyös kapitány napról napra búvalbéleltebb. Nem csoda, hiszen már hosszú hónapok óta, ezer kaland és veszély között járták a tengereket, de bizony sehol egyetlen olyan földdarabot sem találtak, amelynek lakói szívesen királyukká fogadták volna Pöttyös kapitányt. Hiába a nagy vagyon, a csodás kincsek, igazi herceg vagy király csak akkor lehet, ha országa és alattvalói is vannak. Pöttyös kapitány már többször arra gondolt magában, hogy sohasem nyerheti el Málna hercegnő kezét, hiszen a Málnák Szigetének keményszívű királya nem fog beleegyezni az esküvőbe.

Amíg e szomorú gondolatok kergetőztek a kapitány fejében, Barackvirág furcsa csillogást vett észre a látóhatáron. Olyan volt, mintha a Nap sugarai egy hatalmas ékkőből verődtek volna vissza és szóródtak volna szét a víz felszínén.

- Kapitány úr! Kapitány úr! – kiáltotta - tudom, hogy sok érdekes dolgot láttunk már együtt, de ilyen különlegességgel még sosem találkoztunk! Mintha egy hatalmas ékkő úszna a víz felszínén!
- Mutasd csak, kiskomám – mondta Pöttyös kapitány és szeméhez emelte hatalmas, réz látcsövét. De amint belenézett, rögtön el is kapta a szeme elől, hiszen a csillogás úgy elvakította, hogy könnyek szöktek a szemébe.
- Látni ugyan nem látom – mondta –, de az biztos, hogy magam is kíváncsi vagyok, úgyhogy azonnal fordítsd arra a hajó orrát.

Barackvirág nagyot tekert a kormánykeréken, miközben a várakozástól kerekre nyílt szemekkel bámulta a távoli tüneményt. Néhány óra elteltével tengerészeink már biztosak voltak abban, hogy amit látnak az egy meseországhoz hasonló sziget, amelynek a közepén egy hatalmas hegy nagyságú kristály magasodik.

Ahogy partközelbe értek, lehorgonyozták a hajót, majd kieveztek a szikrázó homokfövenyre. Pöttyös kapitány és Barackvirág csak ámult és bámult, hiszen a sziget minden egyes fája, virága, sőt még a fűszálak is mesebeli fényben ragyogtak és a parton valami olyan hihetetlen vidámság és bizakodás szállta meg a szívüket, amit még soha, de soha nem érzett egyikőjük sem.

Barackvirág a frissen szerzett lendülettől hajtva, futva indult a Kristályhegy felé, hogy megmássza azt. Eközben Pöttyös kapitány, aki megőrzött valamennyit óvatosságából, utána kiáltott:
- Ne rohanj annyira, kiskomám, sosem tudhatod mi vár Rád egy ilyen elvarázsolt szigeten, ahol minden új és minden más, mint amit eddig valaha is láttál! Ezer veszély leselkedhet ránk ezek között a fénylő fák között.

De Barackvirágnak mondhatta, a hajósinas egyre csak mászott és kapaszkodott a csillogó sziklákon a hegy teteje felé. A hegytető közelébe érve, Pöttyös kapitány valami furcsa morgásra és dünnyögésre lett figyelmes, ami egy barlang szájából hallatszott, amely a hegy tetején tátotta száját. A barlangban pedig, egy rettenetes, kétfejű sárkány üldögélt, akinek zöld pikkelyes fejei szünet nélkül vitatkoztak egymással.

- Nem jön már ide senki – mondta az egyik.
- Dehogynem! – kiabált neki a másik – Hidd el, hogy előbb utóbb erre téved valaki!
- Nem jön, és én megőrülök az unalomtól!
- Nagyon kérlek, hogy ne sértegess! Hogyan unatkozhatnál, mikor én itt vagyok Veled?!
- Mi az hogy én, Te agyalágyult – mondta az első fej – hiszen én te vagyok, te pedig én, vagyis mi mind a ketten én vagyunk.
- Tudom, tudom, Neked ez a vesszőparipád – mondta a második fej -, de hidd el, hogy csak azért unatkozol, mert már hónapok óta nem járt erre senki, akivel egy jót játszhattunk volna.

Ebben a pillanatban lépett be a barlangba Barackvirág, aki a játék szót hallva hangosan felkiáltott:
- Akkor hát itt vagyok én, gyertek, játszatok velem!

A két sárkányfejnek egyszerre húzódott mosolyra a szája és négy kezükkel valahonnan a hátuk mögül azonnal előkaptak vagy tizenöt darab pöttyös labdát, amivel dobálni kezdték Barackvirágot és a Kapitányt.

- Kapd el és dobd vissza! – kiabálta az egyik fej.
- Kapj el engem! – kiabálta a másik fej – Fogócskázzunk, bújócskázzunk, találós kérdésezzünk, aztán pedig menjünk el repülni – kiabálták egymás szavába vágva a fejek, úgy, hogy közben szemmel láthatóan próbálták túlkiabálni a másikat, hogy melyikük ötlete valósuljon meg!
- Állj, állj! – kiáltotta Pöttyös Kapitány – Ki vagy Te, hatalmas sárkány, akinek ilyen féktelen a játékkedve?
- Ó, bocsánat - mondta a sárkány mindkét feje egyszerre, bűnbánó hangon – Mi Virgonc vagyunk, a kétfejű sárkány, aki csakis és kizárólag játszani szeretünk, mert az a legeslegjobb dolog a világon.
- No, ha játszani szerettek, akkor játsszunk! – mondta Pöttyös kapitány és egy teljes napon át együtt viháncoltak Barackvirággal és a kétfejű sárkánnyal. Mondanom sem kell, hogy nagyon jól összebarátkoztak, és amikor az est leszállt, a sárkány egyik fejével kedvesen Pöttyös kapitányhoz hajolt és azt kérdezte tőle:
- Figyelj, Kapitány, mi nyomja a lelked? Én Virgonc vagyok a sárkány és belelátok a szívekbe. Látom, hogy Te egy nagyon, nagyon jó ember vagy, aki szeret virgonckodni, de igazándiból valami nagy, nagy szomorúság nyomaszt. Áruld el nekem, hátha tudok segíteni.
- Az igazság az, - válaszolta csendesen Pöttyös kapitány –, hogy szerelmes vagyok egy gyönyörű hercegnőbe, de csak akkor nyerhetem el a kezét, ha igazi herceg leszek, és erre bizony napról napra kevesebb az esély.
- Ó, hát csak ez a baj? – hajolt hozzájuk bizalmaskodva a sárkány másik feje – adok én neked rögtön egy jótanácsot! (Ezen a fejek egy kicsit összevesztek, hogy melyikük adja a tanácsot új barátjuknak, ám végül Barackvirágnak sikerült megbékíteni őket és így elmondhatták a Kapitánynak, hogy mit tegyen) – Kapitány – mondták kórusban – majd ha innen elhajózol, ami reméljük soká lesz, hajózz két napig dél felé és megoldódik minden problémád!
- Nagyon titokzatosak vagytok kedves barátaim – mondta a Kapitány –, de most én is titokzatos leszek veletek! Gyertek le a tengerpartra, mutatok valamit!

A sárkány ügyetlenül trappolva előbújt a barlangjából, majd a következő pillanatban szárnyra kapott és a két tengerésszel a markában, a tengerpartra röppent. Akkor aztán Pöttyös kapitány kievezett a hajójához és a fejük felett keringő sárkánynak bemutatta Mogyorót, a nevetősszájú, szürkehátú, palackorrú delfint, aki maga is vidám kis lény lévén, rögtön örök barátságot kötött a sárkánnyal és megígérte, hogy (csodák csodája a sárkány értette a nyelvét), minden héten visszatér hozzá egy picit játszani. A sárkány ezen annyira meghatódott, hogy mind a négy szeméből könnyek patakzottak, miközben búcsút intett a Pöttyös hajónak, amely nagy vidáman elindult dél felé.