A bálnamentő akció

Ahogy a Málnák Szigetének partjairól a lakodalmas hajó elindult Pöttyös kapitány királysága felé, Málna hercegnő azt gondolta magában, hogy mostantól kezdve az Ő férje már csak boldog, nyugodt és békés perceket fog átélni, s talán eszébe sem jut, hogy újabb kalandokat keressen. Ám az igazság az, hogy még akkor sem lett volna így, ha maga Pöttyös kapitány is ezt szerette volna, hiszen ha Ő nem kereste a kalandot, akkor a kalandok találták meg Őt.

Nem volt ez másként ezen az úton sem. Két nap hajózás után egyszer csak Barackvirág izgatott kiáltása hallatszott az árbockosárból:
- Kapitány úr! Kapitány úr! Hozd gyorsan a látcsövet és kémlelj Nyugat felé, mert én még soha életemben nem láttam ennyi bálnát egyszerre összegyűlni egy helyen.

Őfelsége I. Pöttyös kapitány azonnal leszaladt a kabinjába a távcsőért, amellyel aztán alaposan szemügyre vehette az óriási bálnacsordát. Amint nézte, nézte őket, egyszer csak arra lett figyelmes, hogy a Bálnák szinte varázsütésre megfordulnak, és a Pöttyös hajó felé veszik az irányt. Nem telt bele egy kurta órácska, és a hajót - ameddig csak a szem ellátott - hatalmas fújtató bálnahátak vették körül.

- Tudja, Kapitány úr – mondta Barackvirág –, ha nem ismernék személyesen ezek közül az állatok közül néhányat, bizony, halálra lennék rémülve, hogy vajon mit is akarhatnak tőlünk, miért leptek meg bennünket így.
- Várj, csak várj türelemmel, kiskomám – felelte a kapitány – előbb-utóbb biztosan kiderül, hogy mire megy ki a játék.

És valóban, a Kapitánynak igaza is lett. Egyik pillanatról a másikra a Pöttyöst hatalmas bálnaorrok kezdték lökdösni dél felé. A sok bálnának nem okozott gondot a hajó megmozdítása és a hullámokon olyan szorosan vették körbe a Pöttyös hajót, hogy a testükkel kormányozni is tudták.

- Hohó, Kapitány uram! Azt gondolom, hogy akár tetszik nekünk, akár nem, ezek az okos és hatalmas tengeri lények úgy döntöttek, hogy megszakítják a nászútadat, és magukkal visznek bennünket valahová.

Három napon és három éjszakán keresztül a bálnák megállás nélkül taszigálták a Pöttyöst dél felé, amíg csak a láthatáron fel nem tűnt egy hatalmas, ámde kopár és a vízből szinte alig-alig kiemelkedő földdarab. Amikor már egészen közel érkeztek a parthoz, Pöttyös kapitány rémülten látta, hogy a fövenyen legalább egy tucatnyi bálnaborjú hever tehetetlenül, a naptól kiszáradt bőrrel, alig szuszogva.

- Ejha! – kiáltotta a kapitány – úgy látom, itt nagy a baj! Egy egész bálnaborjú óvodát sodort partra a hullámzás és ezek a szegény kicsikék a maguk erejéből nem képesek visszavergődni a vízbe. Még szerencse, hogy a halaktól eltérően ők tüdővel lélegeznek, mert így legalább van esélyük arra, hogy életben maradhassanak. De úgy látom, így sincs egy perc vesztegetni való időnk sem!
- Igen, én is így látom Kapitány úr, sőt most már azt is értem, hogy ez a bálnacsorda azért rabolt el minket, hogy a segítségünket kérje. No, munkára fel – kiáltotta Barackvirág és leeresztette a csónakot a tenger hullámaira.

Amikor partot értek azonnal munkához láttak. Először a lehető legtöbb homokot lapátolták el a bálnák alól, hogy minél könnyebben visszahúzhassák őket a tengerbe. Eközben persze Málna hercegnő sem tétlenkedett, a Kapitány parancsára vödörszámra hordta a tengervizet a kis bálnabébik bőrére, hogy felfrissítse naptól kiszáradt bőrüket. Miközben Barackvirág a homokot lapátolta, Pöttyös kapitány hatalmas hámokat kötözött az összes kötélből, amit csak a hajón talált, majd miután ezt rákötötte egy bálnaborjúra, a végével a felnőtt bálnák közé evezett, akik a szájukkal a kötélbe kapaszkodva kezdték szépen lassan visszavontatni a kölyköket a vízbe.

Mikor az első borjú végre visszakerült a tengerbe, Barackvirág és Málna hercegnő boldogan kiáltozva ugrottak egymás nyakába.
- Sikerült, drága Hercegnő! Sikerült! – kiabálta a hajósinas és közben a meghatottságtól szinte sírva fakadt. Nála boldogabb talán csak Málna hercegnő volt, akinek az örömtől valódi könnycseppek gördültek végig az arcán.

Egy teljes nap fáradtságos munkájával sikerült egy kivételével az összes bálnaborjút visszavonszolni a tengerbe. Ám az utolsót, aki a legnagyobb volt, hőseinknek sehogy sem sikerült megmozdítani. Rángatták, húzták, tolták de nem jutottak egyről a kettőre. Amikor aztán leszállt az est, szomorúan üldögéltek a parton, hogy lehet, hogy azt az utolsó borjút már nem sikerül megmenteniük.

- Mit tegyünk, mit tegyünk – gondolkodott a kapitány –, hogy segíthessünk ennek a szerencsétlen kölöknek? – ámde egyiküknek sem jutott eszébe semmi.

Amint ott búslakodtak, egyszer csak letelepedett melléjük egy sirály és érdeklődve nézte a nekibúsult kompániát. Aztán a sirály mellé még egy, majd még egy, majd még egy érkezett és néhány pillanat múlva hőseink azt vették észre, hogy amerre csak a szem ellát, a szigeten mindenhol sirályok üldögélnek. Ekkor aztán Pöttyös kapitány a homlokára csapott. - Ó, megvan a megoldás! – kiáltotta hangosan, miközben a zsebében turkálva elővette aranyóráját. – Siessünk, drágám! Kössünk azonnal kötelet erre a pufók bálnabébire, mert kevés az időnk!

Barackvirág és Málna hercegnő azonnal munkához látott, ám közben kérdően néztek a Kapitányra, aki már el is kezdte magyarázni nekik a megoldást:
- Már rájöttem, hogy hol vagyunk. – mondta a kapitány – Ezt a földdarabot a tengerészek úgy hívják, hogy sirályetető, mert az évnek ezen a napján ezt a kis szigetet szinte teljesen ellepi a dagály, és errefelé úsznak az apró makréla rajok. A sirályok pedig, kényelmesen üldögélve várják, hogy nyakig elborítsa őket a víz, hogy utána kényelmesen lakmározhassanak a körülöttük úszkáló halakból. Viszont ugyanez a dagály, amikor apállyá változik, segít nekünk elvonszolni a bálnabébit a fövenyről.

A hám megkötése után mindannyian csónakba szálltak, méghozzá éppen idejében, hiszen a tenger kezdte elborítani a szigetecskét. Amikor teljesen ellepte a tenger a partot, a kapitány és a bálnák együttes erővel kezdték rángatni lefelé a borjút és hatórányi súlyos küzdelem után, az apály beköszöntekor, az utolsó bálnabébi is vígan úszkálhatott a többi boldog bálnaborjú között.

A felnőtt bálnák boldog prüszköléssel és hatalmas vízoszlopfújással köszönték meg a Pöttyös legénységének a segítséget, akik a sikeres mentőakció után fáradtan tértek nyugovóra hajójuk fedélzetén.