Vasmacska

A születésnapi ünnepség másnapján előbb szelesre, aztán viharosra fordult az idő a tengeren. A Pöttyös egyetlenegy apró kis vitorlával lovagolta meg a hatalmas hullámokat, miközben Pöttyös kapitány és Barackvirág ketten próbálták tartani a hatalmas kormánykereket. A dühöngő viharban Barackvirág néha belekiabált Pöttyös kapitány fülébe.

- Kapitány úr! Kapitány úr! Ennek bizony a fele sem tréfa! Néha úgy érzem, hogy a hullámtaréjok bármelyik pillanatban ízzé-porrá törhetnek minket.
- Igazad van, kiskomám! - kiabálta vissza a kapitány - De hidd el, ki fogunk tartani. Jóféle bárka ez a miénk és bízom abban, hogy a szerencse is mellettünk marad. De most kérlek, tartsd egy kicsit egyedül a kormányt, leszaladok a kabinba megnyugtatni a Kedvesemet.

Azzal Pöttyös kapitány kötelekbe kapaszkodva lebotorkált a fedélközbe, ahol a kabinban Málnahercegnő próbálta átvészelni a vihar tombolását.
- Drága Hercegnőm! - mondta Pöttyös kapitány - Hidd el, ez a vihar sem tart örökké és bizony ennél cudarabbakat is átvészelt már ez a kis hajó.
Málnahercegnő, aki nagyon bátran viselkedett, megkapaszkodott egy korlátban és így válaszolt:
- Semmi baj, szívem egyetlen kapitánya! Ne is törődj velem, menj és irányítsd a hajót, hogy minél előbb kikerüljünk ebből a rettenetből és végre hazaérhessünk.

De bizony a viharnak nem akart vége szakadni. Még egy teljes napnak kellett eltelnie mire a felhők felszakadoztak az égen, kisütött a nap és elcsendesültek a hullámok. Amint a tenger megnyugodott, Barackvirág azonnal hozzálátott a megtépázott vitorlák és a kötélzet rendbetételéhez, hiszen jól tudta, hogy a Pöttyös csak akkor szeli biztonságosan a habokat, ha a fedélzetén minden a legnagyobb rendben van. Amint fölmászott a főárboc csúcsára, körülnézett és legnagyobb meglepetésére a látóhatáron egy apró fekete pontot vett észre.

- Kapitány úr, kapitány úr! - kiáltott le az árbocról a kormányállásba. - Dél-, délnyugat felé látok valamit a vízen, ámde biztosan nem lehet sem szárazföld, sem pedig hajó, mert ahhoz túl aprónak tűnik.
- No, ha így van - válaszolta Pöttyös kapitány -, akkor tüstént megvizsgáljuk, mert még az is lehet, hogy valaki bajba került ebben a pusztító fergetegben.

Bizony, nemhiába volt tapasztalt, öreg tengerész Pöttyös kapitány, mert sejtése sajnos valóra vált. Ahogy a Pöttyös egyre közelebb siklott a fekete ponthoz, az szépen lassan nőni kezdett és egy apró kis csónak körvonalait öltötte magára.

Egy mentőcsónak volt, valamilyen bajba került hajó mentőcsónakja, amelyben már azt is látni lehetett, hogy három tengerész üldögél az evezők mellett, és közben hevesen integetnek a közeledő Pöttyös felé.

- No, kiskomám! - mondta a kapitány - Ezeknek a legényeknek igen nagy szerencséjük van, hogy észrevetted őket, mert ha ezt nem teszed, akár az idők végezetéig is itt hánykolódhattak volna ezen a senki által nem hajózott tengeren.

Néhány perc elteltével a Pöttyös bevont vitorlákkal a csónak mellé siklott, amelyből a három tengerész boldog mosollyal az arcán mászott föl a fedélzetre.
- Köszönjük szépen, kapitány úr, hogy megmentett bennünket a biztos pusztulástól. A hajónk három napja süllyedt el a viharban és bizony rajtunk kívül senki más emberfia nem élte túl a tragédiát.
- Akkor hát csak ti maradtatok a hajó egész legénységéből? - kérdezte Pöttyös kapitány.
- Tulajdonképpen igen - válaszolták a tengerészek. - De az igazság az, hogy rajtunk kívül megmenekült a süllyedő hajóról ez a cirmos macska is – mondta a legidősebb tengerész és az ingjéből előhúzott egy kedves, ámde csatakos szőrű kiscicát.
- Nohát ezzel bizony sokra mentetek volna – mosolyodott el Barackvirág. – Hiszen ez az állat olyan girhes, hogy még megenni sem tudtátok volna.
- Hogy gondolsz ilyet uram? – háborodott föl az öreg tengerész. – Hiszen éppen ez az állat mentette meg többször is az életünket! Annyi esze van ennek a jószágnak, hogy bármelyik királyt is megszégyeníthetné. Gondold csak el, hogy ő volt az, aki megmutatta nekünk az összetört hajó gyomrából a fedélzetre vezető utat a vihar legnagyobb tombolása közben. Nélküle mindannyian a hajófenékben rekedtünk volna. Aztán mikor a csónakba szálltunk egyetlen csöppnyi élelem nélkül, akkor is ez a cica segített rajtunk, hiszen a csónakból kilógatva olyan ügyesen kapta el a repülő halakat, hogy azokból mindannyian hatalmas lakomát csaphattunk. Én mondom neked, ez egy igazi tengerész macska, aki bizony bármilyen viszontagság közben megállja a helyét. Nem is szólították másként a fedélzeten nálunk csak úgy, hogy Vasmacska.

A cica, mintha tudta volna, hogy róla van szó, kedvesen dorombolva lekuporodott az árboc tövébe és kíváncsi szemmel figyelte a beszélgető tengerészeket.

A következő percben kabinjából kilépett Málnahercegnő, aki éppen befejezte az ebédfőzést és közben maga is kíváncsian várta a fejleményeket. Amikor aztán meglátta a fedélzeten összegömbölyödve kuporgó macskát, rögtön visszaszaladt a hajókonyhába, ahonnan aztán egy tál langyos tejjel a kezében lépett ki újra. Vasmacska szemében hálás fények lobbantak, miközben a hercegnőhöz szaladt. Éhesen vetette magát a tejre, majd hálásan Málnahercegnő lábához kuporodott. Onnantól kezdve aztán Vasmacska és a hercegnő elválaszthatatlan jóbarátok lettek. Együtt jöttek-mentek a hajón, sőt Vasmacska minden este Málnahercegnő kabinajtaja elé kuporodva hajtotta álomra a fejét. Néhány nap elteltével Pöttyös kapitány szárazföldet vett észre a láthatáron és úgy határozott, hogy elbúcsúzik a megmentett tengerészektől, hiszen már nagyon szeretett volna partot érni, a saját birodalmában.

A kikötőben a tengerészek búcsúzkodás közben még csalogatták Vasmacskát, ám a cica tétovázása láttán a legidősebb matróz így szólt:
- Látom Vasmacska, téged már idehúz a szíved, úgy megbarátkoztál ezzel a csodálatos hercegnővel, ahogy talán még soha senkivel. Igazándiból nem is tudom, hogy a mi hajónkon ki volt a gazdád, de az biztos, hogy itt a Pöttyösön igaz barátokra leltél. Kívánom neked, hogy érezd jól magad és legyél nagyon boldog!

Azzal a tengerész hátat fordított és lassú léptekkel kiballagott a partra. A búcsúzás Málnahercegnő szemébe is könnyeket csalt, pedig ő igazán megszerette Vasmacskát és a lelke mélyén nagyon remélte, hogy a cica velük marad. A megható búcsúzkodás után a Pöttyös kifutott a kikötőből és elindult a Pöttyös virágok szigete felé, a fedélzetén Vasmacskával, aki a Pöttyös legénységében új, igaz barátokra lelt.