A Nyúlfark sziget

Azon a reggelen, amikor a Pöttyös újra vitorlát bontott, ragyogóan sütött a nap, a tenger felszínét pedig csak egy apró szellő simogatta, tajtékokat verve rajta könnyed ujjaival. A legénység a hajómanóval együtt gyönyörködve nézte a vízen a fény játékát, miközben Pöttyös kapitány a főárboc mellett, a térképek fölé hajolva azon törte a fejét, hogy vajon melyik irányba is fordítsa a hajó orrát.

- Hmm... Ha figyelembe veszem, hogy a Pöttyös Virágok szigete felé melyik irányból érkezik az áramlat, amely a palackpostát a kezünkbe adta, akkor bizony kelet felé kellene indulnom, hogy megtalálhassam a szigetet a piramis alakú szirttel. De félek, ez így lehetetlen keresgélés lenne, ezért sokkal inkább Rudolf kapitány hajóútjának kiindulási pontját kellene, hogy megtaláljuk, majd onnan a szelek és az áramlások útmutatásait figyelembe véve kezdhetnénk el a kutatást. De vajon melyik lehet az a sziget, ahonnan útra keltek?! A legbiztosabb, ha a három lehetséges földdarab mindegyikét végiglátogatom, hátha valamilyen nyomát lelem Rudolf kapitánynak.

Miután döntésre jutott, Barackvirághoz fordult és rákiáltott:
- Irány kelet, észak-kelet, hajózzunk a Nyúlfark sziget felé!

Barackvirág a parancs értelmében azonnal a kívánt irányba fordította a hajót, miközben a hajómanó kíváncsi szemeket meresztve kérdezgetni kezdte a kapitányt:
- Kapitány Úr! Micsoda furcsa név egy szigetnek, hogy Nyúlfark? Meg tudod nekem magyarázni, hogy az emberek miért hívják így ezt a földdarabot?
- Ó, hát ennek nagyon tréfás története van. - válaszolta Pöttyös kapitány - Az igazság az, hogy a Nyúlfark sziget a világ egyik legkietlenebb pontja. Annyira meleg helyen fekszik, hogy szinte egyetlen virág, fa és bokor sem nő rajta és állatok is csak nagyon kevesen lakják. Árut szinte semmit nem lehet találni rajta és a hajósok is csak azért szokták útba ejteni, mert egy finom édesvizű forrás buzog rajta, ahonnan a kapitányok mindig felszokták tölteni az édesvíz készletüket. A nevét pedig azért kapta ez a szigetecske, mert az első hajó legénysége, aki kikötött ott, semmi más különlegesre nem tudott visszaemlékezni vele kapcsolatban, csupán arra a nyúlfarknyi időre, amit ott töltöttek. Ezért kapta ez a föld a Nyúlfark sziget nevet.
- No, kapitány úr, hát ez bizony nem lesz egy szívderítő út, így rögtön elsőre. – mondta a hajómanó, aki ennek ellenére a lelke mélyén igenis nagyon izgatott volt, hiszen első hosszabb útját tette meg a Pöttyös fedélzetén.

Egy hét elteltével Barackvirág az árbockosárból megpillantotta a Nyúlfark sziget partjait, amint feltűntek a távolban. Néhány óra elteltével aztán a Pöttyös már horgonyt is vetett a sziget apró öblében, ahonnan a kapitány vezényletével mindannyian partra szálltak a tengerészek.

- Barátaim! – mondta Pöttyös kapitány – Jól nyissátok ki a szemeteket és vizsgáljatok át minden talpalatnyi földet, hátha valamilyen nyomát leljük annak, hogy itt járt-e Rudolf kapitány.
A Pöttyös legénysége három napon és három éjszakán át kutatott a szigeten, vizsgálódott a forrás körül és a tengerparton, de bizony egy elhagyott barlangon kívül semmi mást nem találtak.
- Vajon ki élhet ebben az üregben? – morfondírozott Pöttyös kapitány, amikor is hangos rikkantásra lett figyelmes, majd azt hallotta, hogy a barlang mélyéről érthetetlen manókarattyolás hallatszik. - Hol van a hajómanó? – kérdezte Barackvirágot, aki tanácstalanul nézett körül, mert ebben a pillanatban vette észre, hogy újdonsült barátjuk eltűnt mellőlük. - Hahó, hajómanó! - kiáltozott a kapitány. - Merre vagy?
- Erre, erre Kapitány úr! – jött a válasz a barlangból.

A következő pillanatban egy fáklya fénye lobbant fel az üreg belsejében.
- Erre, erre Kapitány úr – kiáltotta ismét a hajómanó, akinek a hangjában valami különös izgatottság csendült.

Amikor odaértek a fáklyához, Pöttyös kapitány és Barackvirág csodálkozva látta, hogy a barlang mélyén egy takarosan berendezett kis otthonban hajómanójuk egy másik hosszúfülű, szürkésbarna bőrű kis élőlény társaságában üldögél.
- Hát ez meg mi a manó? – húzta föl az orrát Barackvirág.
- Nem mi a manó, hanem ki a manó? – válaszolta Pöttyös kapitány. - Ha a megérzésem nem csal, akkor megtaláltuk a Nyúlfark sziget forrásának őrét, a Sziklamanót. Hallottam már egy-egy tengerész elbeszéléséből, aki itt járt, hogy néha-néha azt vették észre, hogy a hajójukról – miközben vizet vettek – apróbb-nagyobb tárgyak tűntek el, amelyekkel azt hiszem a mi új ismerősünk próbálta meg kényelmesebbé tenni otthonát.
- Bizony így is van – mondta a hajómanó, aki nagyon boldog volt, hogy a saját fajtájából találkozhatott valakivel, az egyébként lakatlan szigeten.
- Az nem is baj – mondta a kapitány, hogy találkoztunk vele, mert egyrészt jól megszidhatom azért, hogy minden hajóról elcsent ezt-azt, másrészről viszont segíteni is tud nekünk.

Ám mielőtt bármit is kérdezhetett volna a hajómanó a szigetlakó védelmére kelt.
- Ne mondj ilyet kaptány úr! Az én komám nem csent el semmit! Mindenért, amit elhozott, cserébe mindig otthagyott a hajókon egy hordócskányit a friss tiszta vízből.
- No, ha így van – mondta Pöttyös kapitány -, akkor valóban semmi baj, hiszen nem egy tolvajmanóval van dolgunk és az is lehet, hogy még segíteni is tud nekünk.

Ezek után a hajómanó kifaggatta barátját a maguk sajátos manónyelvén, hogy találkozott-e már Rudolf kapitánnyal és az ő hajójával. A sziklamanó egy kis gondolkodás után megrázta a fejét, amiből a Pöttyös legénységének tagjai megértették, hogy a szerencse most nem szegődött melléjük és a Nyúlfark szigeten ők is csak egy új barátot és némi friss vizet leltek, ámde nem bukkantak Rudolf kapitány nyomára. A Pöttyös még aznap este felszedte horgonyát, hogy a kutatás folytatásaként meglátogassák a többi Nyúl nevű sziget mindegyikét. Pöttyös kapitány és Barackvirág szomorú volt, hogy a kutatóút ilyen szerencsétlenül kezdődik, de aztán hamar megvigasztalódtak, hiszen látták, hogy a Nyúlfark szigeten megismert sziklamanó társasága milyen boldoggá tette újdonsült barátjukat.